Félidőnél vagyunk, vannak, akik haza akarnak menni, és vannak, akik még évekig szeretnének maradni. Bár rengetegen éreznek késztetést arra, hogy fogják magukat, és itt hagyják az országot, én mégis azoknak a táborát erősítem, akik még nagyon szívesen maradnak ugyanennyi ideig. Félreértés ne essék, mosolyogva gondolok arra az időre, amikor majd június 29-én felülök a repülőgépre, és egy nap múlva leszállok róla, látni fogom a családomat, a barátaimat, végre nem egy számítógép és 9000 kilométer választ majd el minket. Azonban, ha arra gondolok, hogy valaha itt kell hagynom ezt a csodálatos országot, azokat az embereket, akiket itt megismertem, könnyek gyűlnek a szemembe.
Nemrég a barátnőmmel Tajvanról beszéltünk, és arról, hogy mennyire más ez az ország, mint egy európai, vagy egy amerikai. Párhuzamot lehetne vonni egy dél-amerikai, vagy egy észak-amerikai ország és egy ázsiai között, de felesleges lenne. Napokig veszekedhetnénk, melyik ország jobb, de felesleges lenne. Minden helynek megvan a sajátos kis világa, mindössze a hozzáállás különbözik. Tajvannak megvan a sajátos légköre, ide az ember tapasztalatot szerezni jön, nem bulizni, vagy éjszaka hazajárni. Talán az ázsiai országok a kötött szabályaik miatt ijesztik meg az embereket, de saját tapasztalatból mondhatom, hogyha valaki nyitott arra, ami itt történik nap, mint nap, akkor élete legjobb időszakaként tekint majd vissza rá.
Talán azért is fontos az elmúlt öt hónap, mert most jött el az az időszak, mikor családot kellett váltanunk. Egy Rotary gyűlés után pakoltuk át egyik kocsiból a másikba a bőröndöket, de szavak nincsenek rá, azt a két órát a meetingen a három cserediák hogyan ülte végig. Gyomorideg, kisírt, azonban még mindig könnyes szem, de öröm, amiért új embereket ismerhetünk meg. Az elmúlt egy hétnél amióta kijöttem, semmi nem volt rosszabb. Talán most azoknak a nevében beszélhetek, akik az első fogadócsaládjukat tényleg nagyon szerették, és élvezte, hogy minden nap velük lehet együtt. Én is nagyon boldog vagyok, amiért Sungékhoz mehettem először, hiszen mind Miley, mind Abú, valamint a családom összes többi tagja a lehető legtöbbet adta nekem ezalatt az időszak alatt. Sohasem volt nővérem ezelőtt, de úgy gondolom, hogy augusztus 22-től mégiscsak úgy alakult, hogy valakit így hívhatok, valamint Abú első naptól kezdve a saját lányaként kezelt, amiért nem tudok elég hálás lenni. Talán ők ketten voltak azok, akik nélkül ez az öt hónap nem lett volna ilyen jó, hiszen mindent együtt éltünk meg ezalatt az időszak alatt. Képtelen lennék egyetlen egy dolgot kiemelni, nem tudom, mi volt az eddigi legjobb élményem, de egyben biztos vagyok: velük volt. Éppen ezért, mikor a havi kínai prezentációm azon részéhez érkeztem, ahol megköszöntem a családomnak mindent, ami az elmúlt hónapok során történt, eltört a mécses. Nagyon fájdalmas pillanat volt belenézni a két gyönyörű nőnek a szemébe, és utoljára, cserediákként, saját lányukként elköszönni tőlük. Ennek ellenére szerencsésnek mondhatom magamat, amiért ennyire összenőttem a családommal, és Mileyra nővéremként, Abúra pedig pótanyámként gondolhatok. Xie Xie Nimen!
Természetesen, ahogy említettem, nagyon boldog voltam, amiért egy új családhoz kerültem, hiszen így közelebbről is megismerhetem Susant, a 15 éves húgomat, Nora-t, a híres tajvani színésznő anyukámat, Gege-t, a bátyámat, XiaoAi-t, a mindenkit segítő, folyton mosolygó nőt, valamint Lia-t, a házvezetőnőt. Három napja vagyok itt, és nagyon jól érzem magam. Szeretem ezt a családomat, mindenki nagyon kedves velem, és rengeteget segítenek.
Talán ezzel a bejegyzéssel szerettem volna elmagyarázni, mit érezhet egy cserediák, mikor el kell hagynia az első családját. Remélem, valamennyit sikerült átadnom ebből az egészből. :)
Noraról, a jelenlegi anyukámról tudni kell, hogy színésznő, egy híres tajvani sorozatban játszik. Nagyon tehetséges nő, gyönyörű, és még kedves is. Tegnap a sorozat színészeinek fotózása és sajtótájékoztatója volt Sanchongban, ahová én, és XiaoAi is elmentünk. Bár nem értettem, miért mosolyogtak meg annyira a színészek, később elmagyarázták, hogyha egy tajvani lány látná őket, már ezer képet csinált volna. Hogy kompenzáljak, kattintottam én is egyet-kettőt, de talán érdekesebb lett volna az egész, ha már láttam volna őket a tévében.
 |
| Ő az anyukám, éppen egy fotózás közepén |
Múlt héten vasárnap utolsó családi programként elmentem apukámmal, az öcsémmel, valamint anyukámmal a tengerpartra. Imádom Tajvan északi, valamint északkeleti részét, gyönyörű, ahogy egyik oldalon elterül a tenger, a másik oldalon pedig már hatalmas hegyeket láthatunk. Az öcsém iskolája is itt található, korábbi bejegyzésekben már említettem a Jiufeng nevű helyet, ahol a Chihiro szellemországban című film játszódott. Nagyon csodálatos hely, az egész város egy hegyoldalon terül el.
 |
| Tupi megtalálta a helyét |
 |
| 10 perc alatt megszámolhatatlan mennyiségben hangzott el az ominózus mondat: "Kigyulladt a hegy!" |
Valamint további képek a múlt hétről:
 |
| Aki itt él, tudja, ez mennyire idegesítő |
 |
| Már most hiányzik ez a drága |
 |
| Az utolsó kép Cindyvel, iskolaváltás előtt |
 |
| Születésnapi ajándékom anyukámtól. Imádom!:) |
 |
| Szonjával és még pár másik, az ő iskolájában dolgozó "tanársegéddel" elmentünk arra a helyre, ahol a Taipei mellett található Tamsui folyó és a tenger találkozik. Nagyon gyönyörű, imádtam kávézni úgy, hogy a hatalmas kékséget bámulhattam magam előtt.
Egyelőre ennyi, nemsokára jelentkezem!
Dalma
|
