Meeting, Shilin, tengerpart

A két héttel ezelőtti rohanás után anyukám egy olyan ötlettel állt elő, hogy úgyis egy hónapja vagyok itt, zsúfolt hetünk volt, valamint biztosan megkaptam már elégszer az úgynevezett kultúrsokkot, menjünk el meditálni arra a helyre, ahová ő szokott járni, mikor már úgy érzi, teljesen másfele áll a feje. 

A hely (amiről egyénként fotó nem készült, mert bent, a lakásban nem lehetett képeket készíteni), Taipeiben volt, egy emeletes házban. Mivel még sohasem láttam semmilyen effajta helyet, és sohasem voltam meditáción, az egész hihetetlenül új és furcsa volt (nem rossz, furcsa) nekem. Gyertyák égtek mindenhol, narancsillat terjengett, valamint megnyugtató zene szólt. A földre kellett letelepednünk, majd miután anyukám megmutatta, hogyan kell ülnöm (magamtól egyszerűen képtelen voltam leutánozni), becsuktam a szememet, és hallgattam a zenét. Semmi nem terjengett az agyamban, egyszerűen csak ültem, és voltam. Miután a meditáció első része véget ért, a vezetőnk (nem tudom, mi a pontos megnevezése ennek a személynek), aki velünk szemben ült egyedül egy fotelben, felszólított engem, és egy Karen nevű, Amerikából származó nőt, hogy mutatkozzunk be -hiszen mi mindenki számára újak voltunk. Mikor rám került a sor, elmondtam magamról, hogy most vagyok ilyen helyen, és hogy cserediák vagyok Magyarországról. Ő elmondta, hogy nagyon jó ötletnek tartja, hogy a fogadóanyukám elhozott ide, hiszen biztosan sok befogadni az egész kultúrát egyszerre. Mindezek után választanunk kellett egy partnert -nekem egy olyan embert, aki angolul beszél -, és neki elmondani, hogy mitől félünk, vagy hogy éppen ebben a pillanatban mit érzünk. Bár ők már tapasztaltak ebben, nekem elég szélsőséges helyzet volt egy több, mint negyven éves idegen férfi elé ülni, és elmondani, mit érzek, valamint mik a félelmeim jelenleg. Ilyen helyzettel még nem sokszor találkoztam, te legalább eggyel több élményem van. Miután 30 percet beszélgetéssel töltöttünk, megint körülbelül fél óra meditáció következett, majd hazamentünk. Összegezve nagyon jól esett az egész, nagyon sok mindent kellett csinálnia az egész családomnak, így végre pihenhettünk egy kicsit. 

Ugyanezen a napon 12 körül megvolt az első hivatalos klub meetingem, a Yie Shian Rotary Clubbal. Itt, miután megkaptuk a körülbelül 7-8 fogásos ebédünket, be kellett mutatkoznunk kínaiul. Fontos megemlíteni, hogy a klub cserediákjai közül egyedül Diogo az, aki beszél kínaiul olyan szinten, hogy előkészület nélkül be tudjon mutatkozni, de szerencsére Stéphivel sem vallottunk kudarcot, bár néha-néha bele kellett nézni a puskánkba. A tajvani Rotary eddig számomra nagyon szervezettnek tűnik: egy hotel konferenciatermében voltunk, ahová meghívták nem csak a fő klubtagokat, de a fogadócsaládok minden tagját, valamint azokat, akik valaha jótékonykodtak a tajvani Rotary javára. Nagyon közel érzem magam a klubtagokhoz, Yukihoz, Cherryhez (akinél pár hete voltam egy hétvége erejéig), Flowerhez, egyszóval mindenkihez, hiszen barátságosak, és nagyon befogadóak.

Yukival, a klubom elnökével

Mommy és egy másik klubtag elénekelte a Rotary dalát

Yie-Shian Rotary Club

Szombat este nagy semmittevésünkben Diogoval és Stéphivel eldöntöttünk, hogy elmegyünk a Shilin Nightmarketbe. Ez az egyik legnagyobb nightmarket Taipeiben, ez az a hely, ahol szó szerint mindent meg lehet találni. Amíg Diogo és én sweet potato-t, Stéphi pedig töltött tésztát evett, folyamatosan kiabálást, petárdarobbanást, valamint tűzijátékot hallottunk. Körbe körbe sétálgatva és nézelődve egyszer csak észrevettük, hogy a templon mellett (mert akkora a piac, hogy még egy templom is van benne) ünnepség van, azaz hatalmas díszbe öltözött fickók adtak elő valamit. Sajnos nagyon nagy volt a tömeg, én pedig 165 centi, így eléggé nehéz volt kivenni, mi is történik, de szerencsére szélre tudtunk mászni valahogy, ahonnan a tánc és az előadás felét láttuk. 

A vasárnapot a családommal töltöttem. Úgy volt betervezve, hogy cirkuszba megyünk, ami sikerült is- csakhogy mikor odaértünk, már se ülőhely, se állóhely nem volt, így ezt az ötletet elvetettük. Helyette elmentünk a tengerparta, aminek hihetetlenül örültem, de úgy láttam, Miley és Leo is nagyon boldogok voltak. Kagylókat is gyűjtöttünk!

A nap megkoronázásaként pedig együtt vacsoráztunk egy helyi étteremben, miután az egyébként 10 perces utat a dugóban 1 óra alatt tettük meg. 

Mára ennyit. További szép napot mindenkinek!

Dalma

Egy hónap

Mikor elkezdtem írni a bejegyzést, a címet illetően semmilyen használható ötlet nem jutott eszembe, így elméletben a szeptember 22 címet szerettem volna adni a mai írásnak. Azonban, mikor ránéztem a naptárra, kicsit megijedtem -pontosan ma egy hónapja, reggel 6.05 körül érkeztünk meg Szonjával a Tayouan International Airportra, ami azt jelenti, hogy már csak 9 hónapot tölthetek ebben az országban. 

Végigpörgetve a telefonom galériáját, hogy egyáltalán a fejemben összerakjam, mi történt velem az elmúlt héten, rá kellett jönnöm, hogy a folyamatos iskolába járás, mandarin tanulás és családi beszélgetések mellett nem sok mindent csináltam. Bár nagyon szeretem, ha vannak programjaink, most egy időre jó volt pihenni minden nap suli után a nővéreimmel, játszani a kutyákkal, vagy éppen mesét nézni az unokatestvéreimmel. 

Múlt hétvégét Diogoval, a brazil cserediákkal töltöttük, mert vasárnap a közeli hegyre mentünk hegyet mászni. Bár a másfél órás lépcsőzés hihetetlenül fárasztó volt, főleg úgy, hogy reggel ötkor keltünk, a látványért máris megérte. 

Ezek a kedves hegymászók kínáltak meg minket teával és vízzel, mikor felértünk a csúcsra. 

Hétfőtől szerdáig elfoglaltak voltunk mindannyian, én, a nővéreim és az öcsém iskolában, anyukám munkában, így mindössze csütörtökön tudtunk elmenni vacsorázni közösen -akkor is anyukám nélkül. Az étel nagyon finom volt, hotspotban voltunk, bár a mennyiség megint akkora volt egy embernek, hogy szerintem abból bőven jóllaktunk volna mind a hárman.

Az iskola is ugyanolyan, amilyen eddig volt -fárasztó, azonban minden nap örülök neki, hogy mehetek. Itt azonban muszáj megemlítenem a tajvani oktatás egyik jellemzőjét. Mivel én olyan iskolába járok, ahol egy-egy osztály turizmusra, divatra, bizniszre, vagy éppen a számítógépekre specializálódott, az általános órák mellett minden szaknak megvannak a saját órái. A turizmus osztályon például majdnem minden nap találhatunk Beverage, Restaurant & Hotel Service, vagy éppen Cooking órákat. Ez azonban nem minden: a jó eredmény érdekében a diákoknak pénteken gyakorlaton kell bent maradniuk körülbelül 9-ig, valamint szombaton és vasárnap is folyamatosan járnak iskolába tanulni, vagy éppen a pincérkedést, főzést gyakorolni. Ezt nekem, akinek Magyarországon a gimnázium is legfeljebb 3-kor mindig véget ér, és hétvégén nem kell iskolába járni, csak nagyon kivételes esetekben, furcsa volt hallani. Természetesen az első kérdésem az volt, hogy "akkor mikor tudtok magatokra fordítani egy kis időt?", mire a válasz egy egyszerű "azt saját magunknak kell megoldanunk" váll legyintéses vallomás volt. Mindenesetre magyar füllel ilyet még csak hallani is fárasztó.

A hétvégét a 3520-as körzetben lévő cserediákokkal, és a ROTEX-szel töltöttük, akik elvittek minket hegyet mászni, hogy játékok és programok keretében még jobban össze tudjunk kovácsolódni, és jobban meg tudjuk ismerni egymást. A hegyek gyönyörűek voltak, a cserediákokkal pedig felejthetetlen egy napot töltöttünk el. 

Egyelőre ennyit, mihamarabb jelentkezem.

Szép napot,

Dalma

Moon Festival and Karaoke

Ipari mennyiségű sütit legyártva kezdtük meg hétvégén a készülődést a Moon Festivalra. A fesztivált a kínai (és a tajvani), valamint a vietnámi emberek ünneplik, a "holdnaptár" nyolcadik hónapjának tizenötödik napján. Ez a nap most szeptember 8-ára esett, mégpedig azért, mert ekkor volt telihold. Ez a fesztivál a Hold imádatán alapszik, a Tang-dinasztiában kezdődött el, mikor is a Hold istennőjének ételt és italt ajánlottak fel hálájuk jeléül (中秋節 -[csungcsiu csie]). 

Stéphivel, a francia cserediákkal, Mileyval és Janiceszel, a nővéreimmel együtt kezdtünk el Moon cake-t gyártani. Elég nehéz feladatsor volt, mivel nagyjából 200 sütit kellett egyesével összerakni, de végül sikerült, és az eredményre is büszkék voltunk mind a négyen. 

Felirat hozzáadása

 Ezek után jöhetett a BBQ party, amikor összeszámolhatatlan mennyiségű és fajtájú húst sütögettünk... 3 napon keresztül. Nagyon jól éreztem magam, rengeteg emberrel megismerkedtem, valamint a hétvége újra felnyitotta a szememet arra, hogy a tajvaniak mennyire vendégszeretőek. Mikor Stéphivel az osztálytársam házában voltunk, aki egy utcával lejjebb lakik, már a kapuból kiáltottak a számunkra ismeretlen emberek, hogy foglaljunk helyet, és érezzük otthon magunkat, már nagyon vártak minket.

Szintén múlt héten megvolt az első klubgyűlésünk, amikor is az összes klubtag, valamint mind a három cserediák családja együtt ebédelt. Újfent megszámolhatatlan mennyiségű ételt kaptunk, jobbnál jobb tajvani specialitásokat, a saját nevünkkel ellátott táblákon szebbnél szebb üzeneteket olvashattunk, valamint a nap végén még karaokezni is elmentünk -ekkor már felnőttek nélkül. 

Miley, Mommy, Janice

Janice

"-Hogyan menjünk karaokezni, ha egy ötszemélyes kocsink van, és nyolcan vagyunk?
-Megoldjuk."

International love, a Call Me Maybe-t azért hárman valahogy összehoztuk. :)

A suli miatt mostanában az íráshoz is elég fáradt vagyok, de próbálkozom! A nyelvtudásom egyre növekszik, az eddig megtanultakat már képes vagyok kihallani, és végre a fülem is ráállt a szavak ismétlésére, elolvasására. 

Egyelőre ennyi, nemsokára jelentkezem. 

További szép napot mindenkinek,

Dalma

Week No. 2

Legutóbbi bejegyzésem megírásakor kaptam a hírt Ivytól, az anyukámtól, hogy a hétvégét nem itthon, hanem a keresztanyukámmal, valamint férjével, és lányával, Silvia-val fogom tölteni.

Bár nagyon örültem annak, hogy egy másik családdal is találkozhatok, a hétvége legnagyobb élménye számomra a 30-i D3520 első orientációja volt. Amilyen kis fogadásra számítottam, annál nagyobbat kaptam: folyamatos programok, bemutatkozás, és természetesen -ami az egész program lényege volt- ismerkedés a többi cserediákkal. 

Nagy örömömre rengeteg olyan országból beszélhettem diákokkal, ahol még nem jártam. A közel 50 cserediák nemzetisége lefedte a törököket, franciákat, amerikaiakat, brazilokat, németeket, oroszokat, japánokat, és ezen kívül még ennél is több ország lakóit. Mi, magyarok, mindössze ketten voltunk, így a magyar zászlónk a képeket elhalványult a rengeteg francia és USA-beli zászló között. 

Miután az orientáción megkaptunk minden tájékoztatót a tajvani körutunkról, kiosztottuk egymásnak a kitűzőinket, és teleettük magunkat a finomabbnál finomabb ételekkel, 7-kor elengedve Cherry-vel és a családjával elindultunk vacsorázni a Taipei 101-ba, ami Tajvan legmagasabb épülete. Gyönyörű épület, ami a leggazdagabb környék központjában áll. Mikor beléptem, először a legfeltűnőbb a rengeteg ember, majd a drágábbnál drágább üzletek (és ezalatt az egymás mellett lévő Dior, Louis Vuitton, Bulgari, és még rengeteg más híres tervező boltjait értem) tűntek fel. Bár mi csak egy vacsorára ugrottunk be, az eddigi legmaradandóbb élményem volt az óriási épület. Sajnos arra már nem maradt idő evés után, hogy teljesen felmenjünk a tetejére, de a nővéreim -mikor boldogan ecseteltem nekik, hogy mi történt velem hétvégén- megígérték, hogy nemsokára elvisznek, és majd felülről nézhetem Taipeit. Best host family ever :)

A kocsiból láttuk, aznap milyen gyönyörűek voltak az épület fényei, így Cherryvel gyorsan csináltunk is pár fotót. 

Vasárnap, újfent 11-kor kelve, és mit sem sejtve mentem el a családdal ebédelni. Ekkor jelentették be, hogy evés után elvisznek engem a tengerpartra. Hihetetlenül örültem, hiszen nem sokszor látok tengerpartot -legfeljebb nyaralások alkalmával. Bár az egy órás út hosszú volt, de megérte -csodálatos helyeken voltunk, összesen 3 szabad strandon, és még a vízben is voltunk (szárazon mentünk, vizesen jöttünk, természetesen). 

Egyik oldalon tenger, másik oldalon hegyoldal

Miután eleget sétáltunk a homokban, és elég sós vizet nyeltünk, hazaindultunk, hiszen nekem másnap kezdődött az iskola. Előtte természetesen tajvaniakhoz híven Cherryék nem felejtették el, hogy nem ettem vacsorát, így gyorsan vettünk is ételt, ami leginkább egy helyileg elkészített töltött káposztához hasonlított -csak káposzta helyett itt bambuszlevelet kaptunk, amit ki kellett csomagolni, és úgy megenni a benne megfőtt rizst és húst. 

Hétfőn, korán kelve, apukám elvitt a Hsing-Wu High Schoolba, ami egy éven keresztül lesz az iskolám. Itt bemutattak a felelős tanáromnak, az igazgatómnak, valamint néhány angolul beszélő tanárnak, majd konzultáltak, milyen osztályba kerüljek, és mit kellene tanulnom. 2 fő tantárgyam lett: a divat, és a turizmus. Emellett testnevelésem, matekom is van, valamint angol órám, ahol a tanároknak segédkezek, valamint a diákoknak segítek. Minden nap, 6. és 7. órában kínait tanulok egy tanárral, majd 17.10-kor megyek haza busszal. 

Bár azt mondják, ez a gimnázium leginkább egy amerikai iskolára hasonlít, mégis rengeteg különbséget találtam az otthoni, és a mostani iskolám között. 7.30-ra ott kell lennem, mert minden reggel az igazgató beszédet mond, amit a tanulóknak az iskola udvarán végig kell állnia -az egyenruhájukban, ami kétféle lehet: ha van testnevelés, sötétkék hosszú nadrág sportcipővel, és egy fehér pólóval, ha aznap nincsen tesijük, akkor ünneplőcipő, térdig érő fekete zokni, fekete szoknya és fehér blúz. Sminkelni nem lehet, a rágót első órán észrevették a számban (természetesen mehetett a szemétbe), valamint a körmöt se nagyon lehet festeni. Legalábbis nem nézik jó szemmel. Miután az igazgató beszéde véget ért, elmehetnek készülődni az órákra, vagy az ebédlőben lehetőségük van reggelizni. 8 körül kezdődnek az órák, mindegyik 50 perces. Ha a tanár bejön, fel kell állniuk, köszönniük neki, tiszteletüket mutatni neki. 5. óra után van az úgynevezett ebédszünet, amikor ugyanúgy elmehetnek az ebédlőbe ételt venni, amit fent, az osztályteremben esznek meg. Ezután fél-háromnegyed órán keresztül fejüket a padra hajtva alszanak, hogy felkészüljenek a délutáni tanításra. Öt körül van mindennek vége, akkor is osztályonként engedik el őket a forgalom miatt. 

Bár nincsen saját osztályom, a Junior High School nevezetű iskolarészbe járok, ahol a körülbelül 16-18 éves korosztály van. Nagyon féltem, mikor először beléptem az osztályterembe, hogyan fogadnak majd -gondolom, ez mindenkivel így van- de mikor olyan kiabálásokat hallottam, hogy "Hey beautiful!" "I love you!" és így tovább, minden félelmem elszállt. Nagyon örültem neki, hogy kedvesen fogadtak, majd Sunny mellé ültem be, aki első perctől fogva integetett, és mutogatott a mellette lévő helyre. A többi osztállyal is ugyanígy volt: nagyon örültek nekem, később elmondták, hogy furcsa nekik, hogy külföldi van az iskolában, de nagyon boldogok, hogy az osztályukba járhatok. 

Bár ma nem mentem suliba, mert 12-től meetingem volt egy étteremben a többi klubtaggal, holnap már egyedül megyek, és egyedül jövök. Egyébként minden rendben van, imádok itt lenni. 

22.46, holnap 6.30-kor kelek. Azt hiszem, jobb ha alszok. 

Szép napot, 

Dalma