Bár ezt a bejegyzést már régebben meg akartam csinálni, Szonja blogbejegyzése ( akinek az oldala itt megtekinthető: http://huseszonjablogja.blog.hu/authors/H%C3%BCse+Szonja ) ötletet adott egy olyan íráshoz, amiben az eddigi, a telefonom jegyzetébe beírt kulturális különbségekről hosszabban tárgyalok. Ezeket az eddigi 4 hónapom folyamatos "megfigyelései" alapján írogattam különböző szituációkban, jó szórakozást hozzá!
A széken ülés szabálya
Mikor japánok jöttek az iskolánkba, egy napos látogatásra, a Shing Wu középiskola diákjainak egy kisebb csoportja (amiben szerencsére én is benne voltam) előadással fogadta őket. Akik nézték a műsort, támla nélküli széken ültek, így késztetve mindenkit a hát kiegyenesítésére. Én Európában szokásos módon keresztbe tettem a lábamat, én így találtam a legkényelmesebbnek. Ekkor, a minket figyelő ellenőrzőtanár a terem másik végéből kiabált oda nekem, hogy azonnal üljek a megfelelő módon, ahogy ilyen eseményekkor szokás. Ekkor Sandy, a mellettem ülő osztálytársam elmagyarázta, hogy tiszteletlen a kultúrájukban ez a fajta ülésmód. Megmutatta a helyes elhelyezkedést: a két lábunkat egymás mellé téve, átlósan kell tartanunk, a kezünket pedig az ölünkben kell raknunk.
Bár az iskolapadban való ülésnek is van egyfajta szabálya, az nem olyan fontos, és nem olyan szigorú, kőbe vésett törvény, mint a fenti. A székek négy deszkából állnak az ülőrészen, a támlarészen pedig kettőből. Nagyon kicsik, így ha hátratámaszkodunk, kényelmetlen az ülés, azonban a diákok még általános iskolában megtanulják, hogy a jó tartás érdekében csak az ülőrész első két deszkáját lehet használni, a támlarész ekkor teljesen felesleges, Megszokni nagyon nehéz, egy idő után azonban beletanul az ember -így vagyok/voltam vele én is, először kényelmetlen volt, és el is fáradtam, jelenleg azonban egy támla nélküli széken ülök, teljesen egyenes háttal, úgyhogy a családom hihetetlen boldog lehet. :D
Pálcika használata
Szerintem nem mondok újat azzal, hogy Ázsiában a legfontosabb evőeszköz a pálcika. Bár a használata egyszerű, és két-három alkalom után teljesen meg lehet tanulni az evést (még akkor is, ha egyszer-kétszer az étel az asztalon landol), tiltott dolognak számít, hogy étkezés közben mutogassunk velük. A legtiszteletlenebb dolgok közé tartozik, mikor valaki valamire, vagy valakire mutat evés/társalgás közben, ilyenkor, akárkiről van szó, kézre ütésre, vagy egy hatalmas fejmosásra lehet számítani.
A mikrofon
Az én iskolámban minden osztály körülbelül 50 fős, éppen ezért, hogy a tanárok elnyomják az alapzajt, valamint még a hátsó sor is rendesen hallja az anyagot, mikrofonba beszélnek órán. Ezt én először nagyon viccesnek találtam, mikor a legelső órámon ültem, nem is értettem, miért hozott be a tanár egy konnektorba dugható mikrofont. Mindenesetre ez szerintem egy hihetetlen érdekes és praktikus dolog, mert a tanároknak nem kell a lelküket is kiordítani ahhoz, hogy csend legyen.
Egyenruha
Szerintem ezzel a "szabállyal" se mondok újat, hiszen ha valaki elképzel egy ázsiai iskolást, akkor a szeme előtt egy egyenruhás kislány/kisfiú jelenik meg. Hosszabban tárgyalva, egy iskolának kétféle egyenruhája van: a tesis, és a nem-tesis. Azokon a napokon, mikor egy osztálynak testnevelés órája van, nadrágot, pólót, és sportcipőt kell húznia -fiúknak is, lányoknak is ugyanaz ilyenkor az öltözet. Azonban, mikor nincsen testnevelés óra, a lányok fekete szoknyát, fehér blúzt, hosszú, térdig érő zoknit, valamint elegáns cipőt húznak, míg a fiúk fehér ingben, valamint fekete nadrágban és lakkcipőben mennek iskolába. Télen ehhez társul egy-egy, az iskola saját színével megegyező pulcsi (ami nálunk lila), valamint ilyenkor egy melegebb nadrágot, és kabátot is kapunk. Személy szerint nagyon szeretem az egyenruhát, mert nem kell reggelente azon agyalni, hogy mit vegyünk fel, a szoknyás megoldás pedig kifejezetten aranyos (bár mostanában a tél beköszönte miatt egyáltalán nem hordom).
Családon belüli étkezési szokások
Azon felül, hogy a tajvaniaknak rengeteg étkezési szokása van, egy-egy családnak is megvan a maga tradíciója. Így például, az én családomban addig nem nyúlhatunk az ételhez, amíg mindenki ki nem szedte a saját adagját -természetesen ez csak akkor van, ha minden családtag együtt eszik. Ide tartozik az is, hogy az idősebbtől a fiatalabb felé haladva nyúlhatunk az étel után, és mindig -és mindig, mindig, mindig- anyukám szed először.
Szexuális identitás
Bár ez egy elég kényes téma Európában, Ázsiában mindennapos dolognak számít az, ha egy meleg férfipár, vagy éppen egy leszbikus pár az utcán sétál. Rengeteg emberrel ismerkedtem meg itt, köztük nagyon sok meleggel, akik a társadalom által maximálisan elfogadottak. Nem egy osztálytársam vonzódik a saját neméhez, de a körülöttük lévőket ez egyáltalán nem zavarja. Úgy gondolom, hogy rengeteg embernek példát kellene vennie az itteniektől, akiknek nem esik nehezükre egy-egy homoszexuálissal beszélgetni.
Köszönési formák
Bár ezt a tradíciót nem követik sokan, én mégis örülök, hogy az én családom megtanított a különböző köszönésekre. Mikor hazaérkezik valaki, aki nagyon közel áll a családban hozzánk (anyukám, vagy a nővéreim), egy egyszerű Ma! (Anya!), vagy Miley! is elég köszönésként. Ha a szűk családi körbe nem tartozó személy jön el hozzánk (így például a keresztanyánk, vagy esetleg az unokatestvéreink), akkor a családi rang alapján kell köszöntenünk őket -azaz Djoma hao! ("Nagynéni!"), vagy Meimei hao! (Kishúg!). Ha idegennel, vagy családon kívüli személlyel találkozunk, a köszönési forma a Ni hao!, azaz Jó napot!
Bár még rengeteg érdekesség lenne, amit el tudnék mondani, szeretnék néhányat a következő, ilyen jellegű írásomhoz tartogatni. Remélem, tudtam adni mindenkinek egy darabot a kultúrából, amiben jelenleg élek, szerintem egy hihetetlenül érdekes ország Tajvan, a maga sajátos szokásaival.
Nemsokára jelentkezem, addig mindenkinek kellemes pihenést kívánok! :)
Dalma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése