Hová szalad a csereévem?

Óriási bocsánatkéréssel tartozom, amiért konkrétan másfél hónapon keresztül nem volt bejegyzés a blogomon, azonban –bár ez nem magyarázat mindenre- nyelvvizsgáztam kínaiból, az erre való készülés és a teszt utáni pihenés teljesen elvette az időmet. Azonban, most itt vagyok, és a maradék egy hónapomról tervezek folyamatosan írni, úgyhogy kellemes olvasást kívánok ehhez a kis visszatekintéshez.

Legutóbb talán ott hagytam abba, hogy Tainanba, a sziget egyik legmelegebb városkájába mentünk egy hétvégére a családommal. Hihetetlenül örültem ennek, hiszen nem csak, hogy egy új várost láthatok, de a családom apai ágával is megismerkedhettem. Mindenki nagyon kedves volt velem, szerettem ott lenni. A három nap alatt, amíg ott voltunk, megnéztük apukám baseball-csapatának egyik meccsét, meglátogattuk a híres fába épült házakat, valamint helyi specialitásokat kóstoltunk meg. Ami nekem nagyon érdekes volt, és örökké az emlékeimbe marad, az a high speed rail volt, ami percre pontosan érkezett meg Tainanba, valamint Taipeibe is.

Mivel már minden új cserediák javában készül az évére, azok, akik Magyarországon lesznek cserék, rengeteget keresnek meg, mind magyar nyelvi oktatás céljából, mind azért, hogy csak egy kicsit beszélgessünk az országról, milyen is ott élni. A mi körzetünk cserediákja, Selina, nagyon örül, hogy a mi országunkba jöhet, elmondása szerint, amióta volt egy magyar előadásunk a Rotaryval, ezt a helyet pályázta. Hihetetlen aranyos lány, aki már magyarul is elkezdett tanulni. Minél többet próbálok vele találkozni, beszélgetni, tanítgatni, és biztos vagyok benne, hogy csodálatos éve lesz.

Bal oldalon a húgom Ausztriába, Selina pedig -egyértelműen- Magyarországra megy cserediákként

Pár héttel ezelőtt Clairrel, a tavaly Magyarországon lévő cserediákkal rájöttünk, hogy mindössze egy metrómegállóra lakunk egymástól, így akár át is tudunk sétálni a másikhoz, ha éppen akarunk. Sokat vacsorázunk együtt, vagy éppen csak egy kávé mellett beszélgetünk. Hihetetlenül imádok vele lenni, csodálatos dolog ilyen nyílt elméjű emberekkel társalogni.

Fontosnak tartom elmesélni egy betegség orvoslását Tajvanban, hiszen nemrég torokgyulladással nyomtam az ágyat. Egyik nap reggel nehezebben nyeltem, és a szokásosnál is több meleg teát ittam, amit a családom észrevett. Meg is kérdezték, fáj-e a torkom, amire természetesen igenlő választ adtam, azonban azt is elmondtam, hogy nincsen semmi nagyobb baj, amíg lázas nem vagyok, addig nem szeretnék orvoshoz menni. Ezt ők nem így gondolták, ezért még aznap délután el is mentünk a közeli ügyeletre. Ott az orvos megnézett, és azt mondta, hogy nincsen lázam, DE torkom egy KICSIT piros, EZÉRT a biztonság kedvéért felír egy kis gyógyszert. Én naiv azt gondoltam, hogy kapok valamilyen szopogatótablettát vagy valami más, kis gyógyszert. Nem ez történt. Miután inhalálnom kellett befele a gyógyszeres vizet, átmentünk a gyógyszertárba, ahol öt napi adagot kaptam meg a tablettákból. 6 gyógyszert kellett bevennem 3 alkalommal evés után, majd kettőt alvás előtt minden nap. Ez összesen 20 gyógyszer. A piros torokra. Miután két adagot bevettem naponta, úgy éreztem magam, mint aki be van lőve, a harmadik adag és alvás előtti gyógyszerekről pedig már ne is beszéljünk. Ezek után megtanultam, hogyha az elkövetkezendő időben esetleg orvoshoz akarnék menni, inkább ne tegyem. De azért ez is érdekes volt, és jó emlék lett belőle.

Amit még fontosnak tartok elmondani és ebben a hónapban történt, az a két-három héttel ezelőtti riadó. Az osztálytársaink hívták fel a figyelmünket, hogy egy keddi napom nem lesz szabad az utcára menni fél kettőtől kettőig, mert próbariadó lesz az egész városban. Le fogják zárni a metrót, az utcákat, mindenkinek be kellesz vonulnia a legközelebbi épületbe, mert aki az utcán tartózkodik, az vagy megsérülhet, vagy letartóztatják. Francia barátnőmmel a lakásunkból néztük a riadót, ami fél kettőkor pontosan elkezdődött, és egy hosszú-rövid-hosszú-rövid hang kíséretében (amely azért elég… furcsa volt, hiszen ez a hang az egész fővárost behálózta) katonák vonultak az utcára, rajtuk kívül pedig egy civil sem sétált a járdákon, valamint autók sem jártak. Szó szerint kihalt minden arra a fél órára. Megkérdeztük az egyik ismerősünktől, miért van ez most, ő pedig elmondta nekünk, hogy ez nagyjából minden második évben van, a biztonság kedvéért, ha Kína, vagy valamely más ország megtámadná a szigetet.

Két héttel ezelőtt a kínai nyelvvizsgát is letudtuk, ami, hogy őszinte legyek, változó nehézségű volt, de szerencsére meglett. Nagyon örültem neki, a családom is boldog volt, egy kő esett le a vállamról. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ennél a pontnál befejeztem a nyelv tanulását, épp ellenkezőleg: most kezdek csak el igazán készülni az októberi nyelvvizsgára.

Így, hogy lassan már csak egy hónapunk van ebben a csodálatos országban, a három család, akik a klubomban vannak, megbeszélték, hogy ideje lenne a harmadik családhoz menni. Mi is nagyon örülünk ennek, mert új embereket ismerhetünk meg és új hagyományokat mutathatnak nekünk, így 19-én lesz családváltásunk. Azután egy héttel indulunk a tajvani körútra, ami 10 napos lesz, és bejárjuk a legszebb helyeket a kis szigeten.

Múlt héten pénteken a Rotary klubom egy hatalmas rendezvény keretében ünnepeplte meg megalakulásának 14. születésnapját. Erre minket is meghívtak, aminek nagyon örültem, hiszen rendkívül sok emberrel találkozhattam, valamint nagyon élveztem a vacsorával egybekötött fellépéseket. Nekünk is énekelnünk kellett, mint cserediákok, így francia barátnőmmel Stéphanieval, és a brazil fiúcskával, Diogoval a Rotary egyik dalát adtuk elő, ami a helyi, tajvani nyelven íródott. Bár egyikőnk énekhangja se a legcsodálatosabb, tapssal fogadtak minket, aminek nagyon örültünk. Imádtam az estét.

Most pedig, az élménymesélés mellett egy másfajta dolgot szeretnék megosztani azokkal az emberekkel, akik olvassák a blogomat.

Kilenc hónap telt el azóta, amióta itt vagyok Tajvanon, kilenc hónapja élek egy teljesen más kontinensen, olyan emberek között, akiket egy évvel ezelőtt még csak nem is ismertem. Mostanában rengetegen kérdezik tőlem, milyen az, mikor valakinek konkrétan le kell zárnia egy szakaszt az életében, erre pedig a világon a legnehezebb összeszedett választ adni (bár, nemrég valaki azt mondta nekem, hogy „azért jobbak a nehéz kérdések, mert a könnyűekre mindenki tud válaszolni J). Nemrég ezt írtam egy e-mailben:

„Most, hogy lassan már csak egy hónapunk van hátra, eléggé összekuszálódtak a gondolataim. Furcsa lesz hazamenni furcsa lesz itt hagyni mindent. Az lesz leginkább a legfurcsább, hogy azokat az embereket, akikkel 9000 km és egy számítógép választott el minket, ha hazaérek, majd élőben látom, akikkel pedig egy éven keresztül együtt éltem, egy számítógép és 9000 km fog elválasztani. Teljesen fordul majd a kocka. Abba is belegondoltam, hogy nyilvánvalóan elképesztően hiányzik mindenki, aki otthon van –a család, az iskola, a tanárok, a kedvenc osztályfőnököm, a lányokért pedig a szívem szakad meg, annyira hiányoznak-, de a 10 hónap alatt, amíg itt voltam, mindig tudtam, hogy ennek valamikor vége lesz. Lehet, hogy sokára, de valamikor vége lesz, és akkor majd mindenkit újra látok. Most viszont, ha hazamegyek, egyre csak az a gondolat fog cikázni a fejemben, hogy őket, akikkel itt éltem, mikor fogom újra látni? Valamikor és valakiket biztosan, de ki tudja mikor és kiket. Talán ezt a legnehezebb felfogni, hogy addig, amíg itt, ennek a 10 hónapnak valahol mindig ott volt a vége, addig a jövőben ki tudja, hogy mennyi idő telik majd el addig, amíg látom a csodálatos nővéremet, vagy a gyönyörű anyukámat. Természetesen, még mindig nagyon csodálatos, hogy nemsokára minden egyes szerettemből a szuszt is kiölelhetem! J „

Talán így érezheti magát a legtöbb cserediák, mikor a hazaérkezésen gondolkodik. Nagyon nehéz lesz biztosan, de ugyanolyan megkönnyebbülve érkezünk majd haza a rég nem látott családunkhoz, barátainkhoz.

Levezetésként pedig képeket hoztam a cserediákéletről.

Beköszöntött az elő-nyári időszak, amikor is a hőmérséklet minden egyes nap eléri legalább a 28 fokot. Hihetetlen meleg van, de valahogy próbáljuk túlélni. 

A húgom iskolájában forgattunk egy filmet néhány cserediákkal, aminek az eredményét még nem láttuk, de állítólag a záróvizsgáik után, egy nagy rendezvény keretében fogják bemutatni a 10 perces videót. Már nagyon várjuk :)

Stéphanie, a francia csereidák szülei eljöttek Tajvanra, a klubom pedig egy vacsora keretében fogadta őket. Szerintem ez hihetetlenül kedves gesztus volt, a szülei is nagyon örültek, hogy megismerkedhettek azokkal az emberekkel, akik a lányukat segítették hónapokon keresztül. 

Mivel még sohasem csináltam ilyet, nagyon boldog voltam, mikor meghívtak modellkedni egy rajzórára. 3 órán keresztül kell egy helyben ülnöm, minden 20 perc után egy 10 perces szünetünk van. Bár fárasztó, az eredményt mindig csodás látni. 

A török "bátyámmal" egy Rotary rendezvény keretében meditáltunk

Kedvenc osztálytársaim

Egy tajvani ebéd (ami nagyon fog hiányozni)

Az első fogadócsaládom két héttel ezelőtt meghívott egy vacsorára, majd a nővérem azt is felajánlotta, hogy ott aludjak. Náluk jelenleg 2 cserediák van, egy brazil, és egy kanadai, aki három hónapig lakik ott. Nagyon szerettem ott lenni, hihetetlenül hiányoztak már. 

EZ a szőrmók pedig elképesztően hiányzott.

Sexito colombiano mellett egy élmény volt a kínai verseny

Ez pedig csak egy általános kép a kapcsolattartásról.

the more i miss her..

Kedvenceim, Claire és TaoYi, a két magyar lány

Kedvenc thai lánykám

Stéphanie szerint konkrétan már ehhez, a tejes pudinggal töltött süteményhez nőttünk, amióta itt vagyunk Tajvanon. Hihetetlenül imádjuk az iskolánk mellé kihelyezett bódét, majdnem minden második nap meg is kívánjuk ezt a kincset.  

Thai és amerikai lányok. Sajnos, Madisonnal,  középső, szőke hajú amerikai lánnyal ez az utolsó képem, mert ő egy héttel ezelőtt hazautazott. 

Szokásos a mexicanaval

Juan Diogo és Nathan

Ez a drága lányka Franciaországba utazik cserediákként.

The movie group

Linával egyik délután úgy döntöttünk, hogy az egyetemünk vécéjében levágjuk a hajamat. Az eredmény nem lett rossz, szerencsére. Mindenesetre hiányzik a hajam.

Briana, Madison és Marie (Amerika és Dánia)

#family

Azt hiszem, a folyamatos tanulás és pihenés mellett ezek voltak a főbenjáró dolgok, amiket az egy hónap alatt átéltem. Remélem, mindenkinek tetszett a bejegyzés, nemsokára jelentkezem,

Dalma