Három hónap múlva haza?

Eltelt hét hónap, és csak arra tudok gondolni, hogy úgy érzem, mintha tegnap lett volna, hogy leszálltunk a repülőgépről, vagy mintha még csak most lenne, hogy a szüleimtől és bátyámtól köszönök el a Ferihegyi Repülőtér egyik kávézója mellett. Hihetetlenül gyorsan elrepült ez az idő, és az utolsó pár hónap pedig –már most látom- egy szempillantás alatt el fog menni. A francia barátnőmmel, Stéphanieval arról beszélgettünk, még ha vissza is térünk Tajvanba, már nem ugyanez az érzés lesz, hiszen már nem cserediákként, három család saját gyermekeként, egy teljesen idegen országba, nem beszélve a nyelvet érkezünk meg, hanem már ismerjük a kultúrát, az itteniek mentalitását (az biztos, hogy az utcai illatok hiányozni fognak… na meg az étel).  Azonban még mindig van egy kis időnk, hogy mindenkit még egy kicsit jobban megismerjünk, valamint ezalatt az idő alatt meg kell szereznünk egy nyelvvizsgát, úgyhogy gőzerővel készülünk, készülök az ittlétem további részére.

Mivel az egyetemen kissé engedékenyebb a tanárok, azaz nem határozzák meg, melyik órára menjünk be, valamint mikor menjünk el az iskolából –annak ellenére, hogy azt mondták, annak azért örülnének, ha az első órákra bejárnánk, amit természetesen meg is teszünk-, így az itt lévő cserediáklányokkal iskola után, ami délután 2-3 órát jelent, elmegyünk egy kávézóba tanulni, vagy közösen megnézünk egy filmet. Nagyon jól szoktuk érezni magukat, és örülök, hogy ebben a kis társaságban nincsen két ugyanolyan nemzetiségű, így minden egyes alkalommal, mikor együtt csinálunk valamilyen programot, kicsit jobban megismerjük a másik kultúráját (egyébként a lányok Dániából, Brazíliából, Franciaországból, Olaszországból, Amerikából, Mexikóból érkeztek, és természetesen a drága tajvani osztálytársaink is ide tartoznak).

Ale, a mexikói cserediák a sulimban

Eve-vel, a mostani iskolám egyik tanulójával

Múlt héten csütörtökön alkalmam adódott visszamenni az első iskolámba, Linkouba, ami a mostani lakhelyemtől körülbelül két órányi buszútra van. Mivel 11-kor végeztem, negyed 12-kor már a buszon is ültem, így időre, a délutáni tanítás környékére sikerült megérkeznem. Mikor beléptem, hihetetlenül meglepett a hely, olyan volt, mintha nyári szünetről érkeznék vissza. Mivel óra közepe volt, bementem a tanáriba, és mindenki nagyon kedvesen fogadott. Elhangzottak a mondatok, hogy „Hazajöttél?”, valamint „Maradsz is?”, ami elképesztően jólesett, mert tényleg otthon éreztem magam. Miután legalább fél órát társalogtunk a mostani lakhelyemről, valamint, hogy miben más az egyetem és a középiskola, felmentem a barátnőimhez, mert időközben kicsengettek. Mindenki, akit ismertem az iskolámban, kijött és megölelt, az itteni nagyon jó barátnőm, Sunny pedig behúzott a következő órára, amit végigbeszéltünk. Annyiban talán megváltozott az iskola, hogy engem jelenleg egy ausztrál srác helyettesít, aki egy hónapja érkezett Tajvanba, és három hete jár az iskolába. Neki is nagyon tetszik a hely, és azt mondta, sajnálni fogja már most, ha itt kellesz hagyni ezeket az embereket. Meg is értem J. Mielőtt még hazamentem, beugrottam a kínai tanáromhoz, aki hónapokon keresztül nyomta belém a tudását, és akinek nem tudok elég hálás lenni, mert rengeteg időt és energiát fektetett belém, majd, mikor már mindenkitől végleg elköszöntem, boldogan hazaindultam. Majd két óra múlva haza is értem.

Sunnyval, egy nagyon jó barátnőmmel

Hétvégén, egy magyar programként aranygaluskát csináltunk Szonjával, valamint Avával, az amerikai cserediákkal. Elég finom lett (még akkor is, ha a sodóval elég sokat szenvedtünk), úgyhogy hatalmas dicséretet kaptunk saját magunktól. Másnap ellátogattunk egy közeli helyre, Gongguanbe, ami egy hegyoldalra, valamint folyópart mellé épült „kisváros”. Jelenleg ez a rész Tajpejhez tartozik, azonban először spanyolok, valamint rengeteg más országból jött felfedező hódította meg ezt a helyet, így nem tartozott a fővároshoz. Egy idő után, mikor már a tajvaniak is bejöttek erre a területre, egyre inkább kapcsolódott a városhoz, később pedig semmilyen átmenet nem volt a két rész között, így Gongguan jelenleg Tajpej része. Az itt élők általában művészek, amit, mikor itt kirándultunk, láttunk is, hiszen majdnem minden utcán valaki a tájat festette, vagy éppen graffitikkal találkoztunk. Hihetetlenül gyönyörű hely, remek atmoszférája van, imádtam itt lenni.

Ilyen. és ehhez hasonló táblákkal találkoztunk Gongguanban, miközben sétáltunk. Nagyon ötletesek. 

Múlt héten megvolt a hetedik gyűlésünk is, ahol újfent előadást kellett tartanunk. Szerencsére nagyon megdicsértek minket, valamint az étel is nagyon finom volt, Stéphanieval nem győztük enni a sok finomságot.

Időjárás jelentés: a főváros jelenleg kezd nagyon meleg lenni, tegnap délután 27 fok volt. Most még szerencsések vagyunk, mert nincsen túl sok pára a levegőben (mindössze 60-70%), ami erre a „száraz évszakra” jellemző. Mindenesetre élvezzük, hogy kisütött a nap, és végre ki lehet ülni padokra napozni.

Még több kép:

Ez a gyönyörű kilátás fogadott Szonjáék lépcsőházából

Anyukámnak elkezdődött az új sorozata, így délutáni programként őt nézzük a tévében. Mivel tajvani nyelven van, sokat nem értek belőle, de szerencsére a felirat kínai, így valamennyire tudom követni az eseményeket. 

Hétvégén Tainanba megyünk, apukám családjához, ahol majd baseballozunk. A sapkát is azért kaptam, hogy majd azzal szurkoljunk nekik, a családom pedig gyorsan le is fényképezte, ahogy felveszem. 

Ennyi történt velem a múlt hét óta, nemsokára jelentkezem. Rengeteg puszi,

Dalma